Udvarias?…

Minap születésnapi vacsorán voltunk egy Balaton parti jeles étteremben.

Meghitt beszélgetős kicsit meghatódós, nem sokan voltunk. A fő atrakció a meglepetés volt, hogy ott vagyunk az ünnepelttel.

Kora esti vacsorához ültünk le az étteremben. Kedvesek, előzékenyek voltak, szaladgáltak előre hátra jobbra balra, bizonytalankodtak, érzékelték hogy itt egy köszöntés zajlik.

A kezdeti meghatódott kavarodás után magunkhoz térve kb. 20 perc múlva kierőszakoltuk magunkból -A mit fogyasztanak inni- kérdésre a választ. Persze mindannyian az étlapot bújtuk de -hála a fiúknak-hamar kitalálták “A mit iszunk ot”.-

Kb. egy óra múlva amit eszünk is összeállt  és dizájnos, hatalmas szögletes tányérokon megkaptuk az ételeinket. Közben megállás nélkül beszélgettünk. Ritkán találkozunk pedig nagyon közeli ünnepeltről volt szó. Különböző ritmusban fogyott az étel nyilván a sok beszélgetés miatt, de egyszercsak beindult a pincér áradat és azt lesték hogy egyenként mit vihetnek el az asztalról. Mégegyszer megjegyzem nagyon  kevesen voltunk, viszont éppen jól beszélgettünk. Kevés mondat volt vagy gondolat amit bármelyikünk a végéig el tudott mondani egy szuszra, mert mindig valaki azt asztalunknál matatott, hátha elvihet valamit. Persze mindig meg is kellett kérdezze, így a diskurzus folyamatosan bővült egy két jelentéktelen megjegyzéssel.

Nem is értem hogy nem lehet észrevenni hogy alig 2 órát van együtt egy ünneplő társaság, miért nem lehet ahogy kihozzák az ételt egyszerre, ugyanúgy a végén elvinni az üres tányérokat vagy legalább két részletben, nem tizenkettőben.

A kevesebb néha több, de lehet hogy én gondolom rosszul, de valamiért úgy érzem hogy csak az utolsó 10 % hiányzik ilyen kor: az igazi odafigyelés.